A szovjetek és az újságírás – a Szovjetunió és a nyomtatott sajtó kapcsolata.

írta: Vajna Csongor

„Az egész világon, ahol csak kapitalisták vannak, a sajtó szabadsága szabadság ahhoz, hogy újságokat vásároljanak fel, hogy írókat vásároljanak fel, hogy vesztegessenek, hogy megvegyék és meghamisítsák a „közvélemény véleményét” a burzsuisták hasznára” – írta Lenin, a híres-hírhedt bolsevik forradalmár, aki nemcsak a pénzesek erejéről, de sajtó propaganda hatásáról is úgy írt, mint ami „nemcsak kollektív propagandista és agitátor, hanem kollektív szervező is”. Számára a sajtó az eszméket, a párt propagandáját minden irányba továbbadó szócső volt. A Szovjetunió további vezetői hasonló gondolatokat tápláltak, és mint minden más diktatúrában, így itt is a média teljesen állami kontroll alatt volt tartva és a párt üzeneteit, politikai iránymutatását közvetítették. Ezen cikkben kívánom bemutatni a Szovjetunió pártpolitikai és betiltott ellenzéki lapjait, és az Unió vezetőinek sajtóról alkotott véleményét.

Pártpolitikai lapok

Mint egy, a 20. században létrejött birodalom, a Szovjetunió is rendelkezett saját pártkiadvánnyal, a Pravdával (Igazság). 1912-ben adták ki először Pétervárott, többször is nevet változtatott és a győztes októberi forradalmat követően Moszkvába költözött a szerkesztőség. A lap 1991-ig a párt minden bejelentésének egyetlen hivatalos forrása volt, és vásárlása 1989-ig minden állami szervezet és a hadsereg számára kötelező volt. Társa volt az Investia (Hírek) lapnak, mely a szovjet kormány hivatalos szócsőve volt kül- és belpolitikai témákat, közlönyöket illetően. A két lapnak kapcsolatáról vicces szólás is született a szovjetek körében, mégpedig, hogy a Pravdában nincsenek hírek, az Investiában pedig igazság nincs. És bár már az olvasó orosz nép sem tartotta hiteles forrásnak a Pravdát, a benne megjelenő döntések, hírek, megbízható forrásai voltak a szovjet politikának. Egy cikk megjelenése erőteljes jele lehetett egy politikai változtatásnak, ezért a nyugati kutatók és szovjet-szakértők körében is népszerű lapnak bizonyult.

Az előbb említett Investia rövid történetébe is tegyünk egy kis betekintést: 1917-es alapítás után, mint említettem a Pravdával közösen, egy időben futottak, a Hírek pedig, nevükhöz hűen külföldi problémákkal, hírekkel foglalkoztak. Érdekesség, hogy 1969 és ’96 között nevét adta az Investia jéghoki bajnokságnak. A rendszerváltást és a birodalom felbomlását túlélte, országos lap státusza megmaradt, és 2024 májusában orosz propaganda terjesztéséért az Európai Unió szankcióslistára helyezte.

A Komsomolskaya Pravda a kommunista ifjúság lapja volt. Az 1925-ben alakult lap a Komszomol, azaz az Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szervezet hivatalos lapja és szócsőve volt. A harmincas évektől egészen 1975-ig több díjjal is kitüntették, mint a munka vörös zászló érdemrendje vagy a Lenin Rend. 1990-ben érte el népszerűsége csúcsát, mikor majdnem napi 22 millió példányban fogyott, és Vladimir Lenin kedvenc újságának is nevezték. A rendszerváltást is túlélt lap egyre népszerűbbé és népszerűbbé vált az egyik legtöbbet fogyó európai, és a legtöbbet fogyó orosz lap volt. Az utóbbi években a lapot rengeteg botrány övezte: 2022-ben a főszerkesztő hivatalosan stroke-ot kapott, de az orosz oligarchákat, üzletembereket, és újságírókat érintő botrányos halálesetek idején történt halál rengeteg spekulációnak adott lehetőséget. 2023 februárjában Vladimir Romanenko hírszerkesztő egy háborúellenes cikket publikált, mely az ukrán invázió orosz háborúsbűneit listázta, továbbá kritizálta Alexei Navalny állítólagos kínzását. Ezeket a cikkeket tíz perc alatt törölték, Romanenko pedig már nem dolgozik a szerkesztőségben.

A Trud (Munka) a Szakszervezetek Szövetségi Központi Tanácsa által kiadott munkásoknak szóló szakszervezeti lap volt. Fő témája a munkás és gazdasági hírek voltak, melyek bemutatták a munkásosztálynak eredményeiket. A Guinness Világrekordok szerint a lap 1990-es 21.5 milliós lapszáma a világ legtöbbet fogyó lapjává teszi. A Szovjetunió felbomlását követően a lap hanyatlásba esett és bár bőven a 2000-es években is nyomtatták, számtalanszor cserélt gazdát.

A Sovetsky Sport (Szovjet Sport) a Szovjetunió és Oroszország sport napilapja volt. 1946 márciusáig Vörös Sportok címen futott az 1924-ben alapított lap, mely a Szovjetunió Országos Fizikai Kultúrákért és Sportért felelős Bizottságának hivatalos szócsőve volt. A lap 1975-ben 104 országban valamivel kevesebb mint 4 millió példányban fogyott. Fő témája a sport, a sportban szerzett szovjet teljesítmények, interjúk sportemberekkel és edzőikkel, illetve egészséges életet bemutató cikkek. Ezen felül jéghoki-, atlétika, röplabda, úszás és síversenyeket szerveztek, 1974-ben pedig a Munka vörös zászló érdemrendjét is megkapták. A Krasnaya Zvezda (Vörös Csillag) a szovjet és az orosz Védelmi Minisztérium hivatalos lapja mely témájához hűen katonai-védelmi témákat fedett le. 101 éve, 1924-ben alapították, ma pedig a sok másik fentebbi lap mellett még mindig létezik és az orosz védelmi minisztérium központi szócsöveként működik.

Ellenzéki sajtó és cenzúra

Mint minden más diktatúrában, a Szovjetunióban is erős ellenszenvet mutatott az ellenzéki sajtó felé a politikai elit. Persze az ember találékony, és az orosz nép is az volt, ezen találékonyság szülte meg a szamizdatokat: titokban legyártott, másolt és terjesztett kül- vagy belföldi irodalom, mely hivatalos kiadását egyszerűen nem engedélyezte volna a vezetőség. A szót Nyikolaj Glazkov orosz költő alkotta meg a negyvenes években a szam (ön-, saját) és izdatyelsztvo (kiadás) szavakból, jelentése eléggé magától értetődő: a szerző saját maga adta ki írásást, kikerülve a cenzúrahatóságok engedélyét. Sokszorosítását, terjesztését írógéppel vagy stencilgéppel (korai másológép) végezték, ennek megakadályozására a kormányok bevizsgáltatták a nyomdák papírjait, tintáit és az írógépek betűkarjait, az irodáknak, cégeknek, boltoknak be kellett szolgáltatniuk a KGB-nek ezeket a mintákat, hogy az illegális írások forrásai lekövethetőek legyenek. A másolás céljából indigópapírt vagy papírzsebkendőt használtak, a másolatok pedig körbejártak az összeesküvők között. Mint már szó esett róla, a szamizdatokat vámpírként üldözte a kommunista hatalom, annak minden szerkesztőjét, íróját vagy másolóját vaskézzel próbálta elhallgattatni, ennek hatására az írások szűk körben és csak az ellenzékiek között terjengett, kézről kézre. Ennek ellenére annyi másolat készült, hogy már műfajokba is sorolhatóak, és a politikai szamizdatoktól a vallásiig terjengenek az illegális írások.

A szovjet vezetők véleménye a sajtóról

Lenin

Vladimir Iljics Uljanov, avagy mozgalmi-forradalmi nevén Lenin, mint a Szovjetunió első vezetője hatalomra jutásakor már a szabad sajtó ellen küzdött: az 1917-es Sajtórendeletben a Népbiztosok Tanácsa kimondta, hogy csak olyan kiadványok jelenhetnek meg, melyek nem ösztönzik a hatalom elleni lázadást, vagy nem tartalmaznak megvetendő tartalmakat a kormányra nézve. Emellett persze nem csak a lázadást, de a propaganda erejét is meglátta a sajtóban, és előnyére is fordította: a Pravdával el is érte, hogy szervezze és irányítsa a munkásosztályt.

Sztálin

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, avagy Sztálin elődjének jó nyomában és csak nagyobb lábnyomokkal járt a sajtócenzúra cipőjében. Felépítette a teljesen állami hírszolgáltatást, mellyel nem annyira a hitelességet, mint inkább saját maga kultuszát építette. A szerkesztőségeket oda állított és irányított személyek vezették és alkották, nem valós szerkesztők, és teljesen ellehetetlenítetté, hogy formális ellenállást mutasson a sajtó.

Hruscsov

Nyikita Szergejevics Hruscsov vezetésével, Sztálin 1953-as halála után a Szovjetunióban egyre szabadabb lett a sajtó, ami abban is tetten érthető, hogy megengedték, hogy a sajtó foglalkozzon a sztálini kor viszontagságaival. 1956-ban a Pravda publikált egy Sztálint rémtetteit bíráló beszédet, és a hatvanas évek elején publikálták az újságban Alekszandr Szolzsenyicin „Ivan Gyenyiszovics egy napja” című művét, mely a gulágtáborok rettegett valóságát mutatta be. Persze a pártvezetés nem adta be a derekát teljesen, továbbra sem lehetett szó az őket bíráló, vagy a pártot kritizáló cikkekről.

Brezsnyev

Leonyid Iljics Brezsnyev elvetette a hruscsovi szabadsajtót, újra konzervatívabb megfigyelés és cenzúra alá helyezte a közlést, melyet nem annyira a személyi kultusz felépítésére, mint inkább a párt üzeneteinek szajkózására használt fel. Az ellenzéki, reformista vagy nyugati ideológiák, gondolatok egyértelműen továbbra is süket fülekre találtak a párton belül, sajtóban pedig nyomuk sem lehetett.

Gorbacsov

Mihail Szergejevics Gorbacsov, mint a Szovjetunió utolsó vezetője, egy gazdasági, társadalmi és politikai váltságba süllyedt birodalom felett vette át az irányítást. Ennek eredményeképp, nem meglepő, hogy a sajtócenzúrát a szerkesztők saját akaratukból, az állam pedig rendeleteivel gyengítette: egy 1985-ös beszédében Gorbacsov bejelentette az úgynevezett glasznoszty (nyíltság) politikát: eredetileg arra szolgált, hogy vitát és beszélgetést kezdeményezzen a politikai elit és a nép körében, de a nyíltság politikája az elvártnál nagyobb nyíltságot eredményezett. Ennek eredménye az volt, hogy mind a nép, mind a sajtó egyre szabadabban és szabadabban kezdte kritizálni a leninista ideológiát. És bár eredetileg csak csökkenteni kívánták a cenzúrát, az teljesen összeomlott, a párt keze közül pedig homokszemcsékként hullott a befolyás, hisz a sajtó minden lehozott arról, ahogy addig szenvedett a nép. Szó esett a sztálini tisztogatásokról, a gulágtáborok kegyetlen valóságáról, a szegény és alkoholista nép viszontagságairól és az átalános, mindenre kiterjedő elnyomásról. Ezt tetőzte a csernobili atomkatasztrófa, melyet bár megpróbálták eltitkolni, ez lehetetlennek bizonyult, és a sajtóba robbant minden ítélet, vélemény, példátlan nyíltsággal számoltak be a hibákról és felelősökről. Gorbacsov glasznoszty-ja végül közvetetten okozta a Szovjetunió felbomlását, de megadta az orosz népnek a szólásszabadság alapjogát.